Kassad (ámok)futása :)

The End

"And in the end
The love you take
Is equal to the love
You make."

Eltelt egy év. Kassad (ámok)futása lassan véget ért. Még sok mondanivalója lett volna, de azt már más fogja elmondani. Ebben a "történetben" volt minden, csakúgy mint az életben. Vagy maga volt az élet ? A legnagyobb csalódást a szavak okozták. Pedig mennyire bíztam bennük. Kassad immáron alszik. Örökre és nem álmodik többé.

Menni, vagy meghalni !

Különös, hogy éppen most jutottam el a Rejtő könyvek olvasásánál a "Menni, vagy meghalni" című regényéhez.
Most, amikor megint egy kicsit aktuálissá vált a kérdés feltevése. Többször elmondtam már, hogy hiszek a véletlenekben és jelentőséget tulajdonítok nekik. MInden misztikus felhang nélkül. Nem szívesen olvasom vissza a régi dolgaimat, vagy nem érdekelnek, vagy azért nem, mert tudom, hogy felizgatnának. Most mégis, visszamegyek és elolvasom. Nem izgat fel, hálistennek, nem is tudom, hogy jó-e vagy nem, tetszik-e vagy nem, ott van. Mindenesetre, látszik rajta, hogy erőteljesen érzelmi indíttatású. Csak a cím, kopog bennem ugyanúgy, mint annak idején: Akkor: Menni, vagy meghalni … A három pont inkább kérdőjelet implikál:

Menni, vagy meghalni ?

Most, hogy újra előkerült, inkább felkiáltójelet:

Menni, vagy meghalni !

Kissé bosszant a dolog banalitása, kicsit nevetek is rajta. Eljátszadozom a szavakkal: Enni, vagy meghalni ! Ez egy nagy igazság, ahogy a csodálatos Nalaya mondaná, a "Vesztegzár a Grand Hotel"-ban. És el is húzom a szám szélét, az ember mindig olyan bombasztikus akar lenni, az élet legegyszerűbb dolgait is úgy szeretné beállítani, mintha valami nagy dolog történne. Ez igaz is végülis, hisz minden ember egy önálló világ és amik ebben a világban történnek, azok a legfontosabak az ember életében. Mégis, ha az ember már sokadszor teszi fel magának ugyanazt a kérdést, vagy sokadszor parancsolja magának ugyanat a dolgot, némi unalom is átlengi az egészet. Nem mondanám, hogy keserűbb lett a szám íze. Régen, talán így volt. Most már nyugodtabb vagyok, vagy fásultabb. Egyre megy. És rájön az ember, hogy amit egyedinek és megismételhetetlennek hitt, az nem az. És máris készen vannak, az új május elsejei jelszavak:

"Egy kicsit menni, egy kicsit meghalni." - immár, ki tudja hanyadszor.

Csak így, kijelentő módban.

Kis Nagy Ember

“Jó nap ez a halálra.”
“A szívem szárnyal, mint a sasmadár.”

Szállóigévé vált mondatok egy fimből, a 70-es évekből.
Az elmúlt hetekben azzal foglalkoztam, hogy összeszedjem azt a néhány filmet, amelyeket meghatározónak éreztem az életemben.
Nagyon szerettem a filmet, mint műfajt. Amikor elérkezett a hétvége, mindig felkerekedtem és végigsétáltam a Körúton. Hídtól, hídig. A Boráros tértől, a Margit-hídig. Nézegettem a kirakatokat, nézegettem az embereket. Meg-megálltam a könyvesboltok előtt, végigmustráltam a könyveket, van-e benne olyan, amit feltétlenül meg kell vennem. Egészséges sznobizmus vezette a kultúra bármilyen formája utáni igényemet. Olvastam a kritikákat, meghallgattam az embereket és ami felkeltette a figyelmemet, annak utánna mentem.

Ezeken a hétvégeken, majdnem mindig moziba mentem. Vagy a Budai Ifjúsági Parkba. De, a Park már nem sokáig létezett sajnos.
Végigböngésztem a hírdetőoszlopokon kiragasztott moziműsort, elolvastam a rövid ismertetőket és kiválasztottam, mit fogok nézni.
Már nem emlékszem, hogy a Kis Nagy Ember, hogy került a képbe nálam. Talán véletlenül, talán már ismertem Dustin Hoffman nevét a Midnight Cowboy-ból, nem tudom. Akárcsak a Midnight Cowboy, és később a Monthy Python-os Gyalog-galopp, még később a Tarkovszkij filmek, az Andrej Rubljov, a Tükör, ez is életem egyik meghatározó filmje lett.

Említettem már, hogy hiszek a véletlenekben és nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Pár nappal ezelőtt, véletlenül vettem észre, hogy a televízióban leadják a filmet. Minden programomat átszerveztem, hogy megnézhessem. Újra, vártam a találkozást Dustin Hoffman-nal és Faye Dunaway-el.

Nem csalódtam. A film, ugyanúgy megrázott, megnevettetett és megkönnyeztetett, mint amikor először láttam. Dustin Hoffman és a Vén Bőrvadász, ugyanolyan kedves volt a szívemnek és ugyanúgy magávalragadott Faye Dunaway csodálatos szépsége és imádnivaló romlottsága.

A film, egy “nyugdíjasotthonban” kezdődik, ahol a 120 éves Jack Crabb-et, interjúvolja meg egy irodalomprofesszor, a vadnyugati emlékeiről, az indiánok és fehérek harcáról. A professzor fiatal és fennsőbbséges. És közhelyes. Amerika kialakított magának egy képet a Vadnyugatról, ahol a gonosz fehér ember kiírtotta az indiánokat. A kétségbevonhatatlan genocídium aztán elfedte a valóságot, hogy az élet valójában más, mint a ránkerőltetett elképzelések a történelemről, az életről, az emberekről.
A professzor “patronizing” megnyilvánulása, hogy ugyan mit is mesélhet egy öreg “indiánverő” az igazi indiánokről, félrement Jack Crabb esetében. Tízéves korában, a szüleit lemészárolták az póni (pawnie) indiánok, ő és húga, véletlenül maradtak életben. Őket, a csejen (cheyenne) indiánok találták meg és vették oltalmukba, akik “emberi lények”-nek nevezték magukat.

Jack Crabb története innentől kezdve, állandó ingázás, az indián és a fehér világ között. Hol az indiánokkal él, hol a fehérekkel, sorsa éppen hogy hozza. És eközben, mindegyik helyzetben, mintha egy teljesen más ember lenne, más sors lenne, amit megél. Ahogy Madách az Ember Tragédiájában, történelmi tablókban jeleníti meg az emberiség történetét, a film Jack Crabb örökös megújulásában próbálja meg az emberi élet minden vetületét megmutatni. Jack Crabb, hol indián, hol fehér. Hol vallásos, hol hitetlen, hol közönséges csaló, hol revolverhős, hol megállapodott kispolgár, hol megállapodott indián családapa. Hol önbecslését vesztett alkoholista, hol bosszú vezérelte ember, aki indián családja lemészárlásáért és emberi méltósága megalázásáért akar elégtételt venn Custer tábornokon, aki a hódító fehér ember és a mulatságosan elvakult fehér önteltség megformálója a filmben.

És kavarognak az emberi sorsok ebben a színes forgatagban. A tiszteletesné asszony (Faye Dunaway), aki zsoltárt énekel, mközben a fiatal Jack-et fürdeti és közben csak úgy sugárzik le róla a bűnös gondolat, aki a szalon tulajdonosával csalja az urát, sok-sok év múlva a bordélyházban kerül szembe Jack-kel megint és ugyanúgy próbálja elfedni romlottságát, mint annak előtte is.

A csaló, aki egy ideig mentora volt, üzelmei során, majdnem minden végtagját elvesztette valahol. Vad Bill Hickock, a revolverhős, egy tizenéves kamasz áldozata lesz. Jack nővére, azon nők csoportjába tartozik, akik arról álmodnak, hogy egyszer végre leteperi őket valaki, de ez sohasem történik meg velük és keserű férfigyülöletbe menekülnek.
Custer tábornok, saját önteltsége és hiúsága áldozata lesz. Az indián Kis Medve, Jack örök ellensége és örök sorsa, hogy mindig megalázzák a hiúságát.

Kétségtelen ellentét feszül, a fehérek kétszínű, mohó és erőszakos élete, valamint az indiánok primitív, de megható egyszerűsége között. Ahogy “Nagyapa”, a Vén Bőrvadász, mindig újra és újra üdvözli az “otthonába” visszatérő Jack-et, az a szelíd hűség és türelem, amivel mindig elmondja: “A szívem szárnyal mint a sasmadár, hogy újra látlak”. A beszélő nevek: Bölényhágta Asszon, vagy Hiú Állat, az öreg új felesége, aki kígyó indián, akikről azt tartják, hogy lovakkal párzanak. Mindezt olyan természetességgel és nyugalommad adják elő, hogy az embernek szinte kedve támad sutba dobni minden, tollat tűzni a hajába és kimenni a prérire, hisz ott még lehet emberi életet élni. Nincsenek misztifikálva az indiánok, a maguk természetes mivoltjukban mutatja be őket a film. Az egyszerűségükkel, ha úgy tetszik primitívizmusukkal, a kegyetlenségükkel és a bennük is ugyanúgy meglevő emberséggel együtt.

A film, vígjáték. Mulattató és nevettető. Éppen ezért hat, megdöbbentő erővel, amikor a kegyetlenség képeit mutatja, szenvtelenül, kicsit megdöbbenten, kicsit csodálkozva, hogy ilyen is lehetséges. A folyónál, az indián tábor, békés hétköznapjait éli, a téli tájat szikrázó napsütés vonja aranyfénybe, amikor a távolban vidám zene hangzik fel, és lovasok tünnek fel. Custer tábornok csapata megérkezik, a ragyogó napsütésben a katonazenekar vidám melódiát játszik és Custer emberei sorba mészárolják le az indiánokat, öregeket, nőket, gyerekeket válogatás nélkül és cinikusan. Parancsba van adva, hogy nőket, gyermekeket nem bántani. Kivéve, ha ellenállnak. És nem is maradnak életben.

Most is könnyek szöktek a szemembe, amikor láttam, hogy Napsugár, Jack Crabb indián asszonya, futva menekük, már a sokadik golyóval a testében. A karjában gyermek, a hátán a kis bölcsőben egy csecsemő, akiből már csak egy véres húscsomó maradt a lövések után. Jack-nek még sikerül a Vén Bőrvadászt kimentenie, de élete már megint és sokadszor romokban hever.

És Jack Crabb megint feláll és újrakezdi az életet. Jack kicsi testileg, de nagy lelke van. Ezért kapta az indiánoktól a Kis Nagy Ember nevet. Mindig nagy elszánással mondja, ahogy a Vén Bőrvadásztól tanulta: “Jó nap ez a halálra”. De mindig életben marad.

Valahányszor én is újrakezdem az életem, mindig eszembejut a Kis Nagy Ember és máris egy kicsit jobban érzem magam.

A Taste Of Honey

Várakozások, ólomsúlyok …. És már szinte gyűlölöm a szavakat. Minden szót. Azt a harminc-negyven betűt, amiből felépítjük a világunkat, álmainkat, hazugságainkat, az életünket. Megalázott, megszentségtelenített szavak. Annyiszor mondták ki őket és olyan hamisan, hogy már legszívesebben befognám a fülemet, hogy soha többé ne halljam őket, megnémulnék, hogy soha többé ne kelljen kimondani őket.

"I dream of your first kiss, and then,
I feel upon my lips again,
A taste of honey… tasting much sweeter than wine."

Görgetem a napokat magam előtt: hétfő, kedd … végre a péntek. Végre jön a hétvége, amikor tudom, megint nem fogok csinálni semmit, de talán egy kicsit egyedül tudok maradni, de ez sem biztos már. Egyik hét pereg a másik után. A világ elmegy mellettem és én nem bánom.

"Yours was the kiss that awoke my heart,
There lingers still, ‘though we’re far apart,
That taste of honey… tasting much sweeter than wine"

A Tükör. Amibe belenéz az ember és látja a múltat. A múltat, amely összeszövődik a jelennel. De csak képeket látok már. Nem érzem azt a furcsa, érdekes ízt a levegőben, amit egykor belélegeztem és felforrósodott bennem minden. Nem érzem azt a furcsa borzongást, amit reggelente éreztem valamikor, amikor megteltem várakozással. Vajon mi fog történni ma velem ? Csak a fáradtságot érzem, az unalmat, azt, hogy elegem van mindenből. Csak azt szeretném, hogy legyen már végre, vége mindennek.

"A taste of honey… tasting much sweeter than wine."

Pár csepp méz. Ennyi a boldogság.

"I will return, yes I will return,
I’ll come back for the honey and you."

A legnagyobb hazugság.
De mégis, jólesik kimondani.

Várakozások kora

Az élet, általában hétköznapi dolog. Másodpercekből épül fel a perc, a percekből az óra, órákból a nap. Felkelünk reggel, elindulunk valamerre, tesszük a dolgunkat, mígnem hazaérünk és álomra nem hajtjuk a fejünk. Aztán a napokból hetek lesznek, azokból hónapok és végül megünnepeljük az év végét és átlépünk az új évbe. Az évekből, évtizedek lesznek és egyszer elérkezünk ahhoz a pillanathoz, amikor megintcsak álomra hajtjuk a fejünk, de másnap már nem ébredünk fel. Ennyi az egész.

Valóban, hiszen észre sem vesszük az idő múlását, annyira leköt minket, hogy élünk.
Ám vannak pillanatok, amikor megáll az idő. És jönnek a várakozás percei.

Amikor nem tudjuk, hogy mi történt és nem tudjuk, hogy mi fog történni.
De tudjuk, hogy valamit történt és valami történni fog.
És bennünk megáll az idő, de körülöttünk nem.
Tehetlenség érzése fog el minket, mert tudjuk, hogy semmit sem tehetünk.
Mint az álomban, amikor ólomsúly nehezedik az ember kezére és lábára, menne, de nem halad, kiáltana, de nem hallatszik, kinyúlsz valakiért de nem éred el. Még a gondolatainkra is ólomsúly nehezedik. Mint amikor vízben gázol az ember, oly keservesen próbálunk előbbre jutni, mert megállni, a halált jelentené, megállni valaki halálát jelentené, akit szeretünk. És mégsem haladunk előre, a kétségbeesés kiáltása tompa nyögésbe fullad, a fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódik, majd az is csak tompán sajog. Vergődünk a beletörődés és feladás, az harc és életbenmaradás között. Majd minden elcsendesül.

Marad csak a tompa várakozás.

Mistique

Tarkovszkij - Tükör (részlet)

Merengés

Tarkovszkij - Tükör (részlet) IE - jobb egérgomb-play :) Nyah, még dolgozom rajta. Hang is kell hozzá.








Conclusions

Szerelmek, félszerelmek ?

Amilyen hírtelen végigfutottam a szerelmeim történetén, annyira magárahagytam a végén az egészet. Arra számítottam, hogy talán rájövök valamire, valami fontos dologra, valamire, amit elnéztem az idők folyamán és talán megoldást fog jelenteni a jövőben, hogy ne kövessem el ugyanazokat a hibákat. Írás közben, fel-felderengtek gondolatok, majd visszasüllyedtek, az agy homályos emléktárolóiba. És időközben a napi történések, a jelen megélése is elvonta a figyelmemet. És talán már nem is érdekelt annyira.

Próbáltam rejtett összefüggéseket találni. Például, majdnem szabályosan egy fekete, egy szőke következett. A fekete, orientális volt a kedvenc típusom, mondhatni. A szőkéket sose szerettem. Főleg a kékszeműeket. Valahogy hidegnek találtam őket, a buja feketékhez képest. Mégis, szinte minden második szerelmem szőke volt, vagy annak látszott :bluegrin:
Soha sem választottam, mindig megragadtak. Tehát nem volt tudatos részemről a dolog. Inkább a véletlen műve lehetett. Soha nem is gondolkoztam rajta. Csak így utólag tűnt fel.

Egyik sem volt feltűnő szépség. Ez már inkább trend. Mindig is féltem, a nagyon szép nőktól, majdhogynem utáltam őket. A mértani szépség, megintcsak valahogy üresnek, hidegnek tűnt nekem. Még ma sem tudom, hogy van-e a nagyon szép nőkben valami. Nem volt dolgom velük. Ragaszkodtam a kis szabálytalanságokhoz, valamihez, ami egy kicsit kibillenti az embert, elgondolkoztatja. De ez sem volt feltűnő. Átlagosan csinos lányok voltak, mint a nagy többség.

Azt mondtam, hogy szeretem, a komoly, megközelíthetetlen nőket. Hát, a fele legalább elég vidám volt és némelyik nem is volt olyan megközelíthetetlen. Inkább, én nem akartam közeledni. Ha már elég közel értem valamelyikhez, hirtelen valami pánikérzés fogott el és menekülni szerettem volna.

Azt se lehet mondani, hogy a kor sokat jelentett. Volt, amelyik idősebb volt nálam. Bár, kétségtelenül igaz, hogy mindig nálam fiatalabbak társaságában mozogtam, ez meghatározta a választást. És később, az én biológiai éveim ugyan mentek előre, de én reménytelenül leragadtam a fiatalságnál. Lelkileg, mentálisan.

Talán az egyik igazi felfedezés, az újragondolás után az, hogy, bár mindig azt hittem, hogy a szerelem vezérli, határozza meg az életemet, rájöttem, hogy ez nem így volt. Igazából, az életem határozta meg a szerelmeimet. A szerelem, olyan volt, mint az autó az úttesten. Csak a kerék köti össze az úttesttel. És ahogy az út kanyarog, lebukik, felszáll, úgy megy vele együtt az autó, a szerelem. Hogy miért ilyenek voltak az szerelmeim, tehát az életem határozta meg, nem a szerelmeim határozták meg hogyan éljek. És bár, a kölcsönhatás erős és sokszor domináns, azért végülis: "Habár felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr".

A másik igazi felfedezés, megintcsak írás közben bukkant fel. "Szerelmek", ezt a címet adtam a "sorozatnak". És előkerültek, olyan esetek, amiket nem igazán tudtam ebbe a sorozatba beilleszteni. Elkezdtem tehát egy "alkategóriát", "Szerelmek - félszerelmek címmel, hogy be tudjam valahova gyömöszölni ezeket a bizonytalan eseteket. És itt ért a nagy meglepetés. A nagy, emésztő tűzű szerelmek - amelyek végül sehova sem vezettek - árnyékában megbúvó félszerelmekben mindig ott volt egy kis boldogság, egy kis felhőtlen nyugalom, meg - megcsillant az igazi boldogság ígérete. És mindegyik mellett elmentem. Bolond voltam ? Talán. Elvakított a "nagy szerelmek" pompája, szenvedélye, heve és nem vettem komolyan ezeket a kis "játékokat". És valóban, szerettem én ezeket a nőket ? Talán nem is igazán. Talán nem is őket szerettem, hanem magát a szerelmet. Vagy nem is a szerelmet, hanem mint a megrögzött kábítószeres, nem tudtam kivonni magam a szerelem kémiai vegyületeinek hatása alól. Hiszen nem is más a szerelem, mint ugyanazon kémiai vegyületek összhatása, amelyek a kábítószereket is alkotják. Genetikai hiba lenne, vagy nevelési probléma, szocializálódási kérdés ? Ezen már kár töprengeni. Ahogy az idő múlik, a tapasztalatok halmozódnak és beépülnek a zsigerekbe egy életen keresztűl, végül kialakul egy összkép, mint ahogy a lefolyó víz évezredeken keresztűl kialakítja az útját és nagy folyók partjai közt halad. Úgy haladnak az ember érzései, beszorítva a part magas falai közé, mit csak néha tör át egy eszeveszett áradás.

Konklúziók ? Hát ezek lennének. S, bár megrögzötten ragaszkodok ahhoz az elvemhez, hogy ha már egyszer megtörtént valami, akkor azon nem szabad visszamenőleg emészteni magát az embernek, azért ha halványan is, de sajnálom az elvesztegett éveket, amelyeket célszerűbben is felhasználhattam volna. Sajnálom, hogy talán többször is elmentem az igazi boldogság mellett, úgy, hogy nem is voltam tudatában.

És a legjobban az döbbent meg, hogy ennyi év és ennyi tapasztalat után, még mindig ugyanúgy itt állok, szinte védtelenül és tehetetlenül és várom, mindig várom, mégha tagadom is, hogy újra magával sodorjon a szerelem megállíthatatlan árja.

X-akták

To:
Dana Scully
St. Mother Theresa
Mental Health Care Center

Dear Scully,

Remélem, jól vagy. Bízom benne, hogy hamarosan kipihened a legutóbbi eseményeket.
Leadtam a jelentésemet, a Főnök egy kicsit szkeptikus volt, mintha megérezte volna, hogy nem mondtam el mindent. Úgy gondoltam, hogy ez már egy másik X-akta, ami nem tartozik az Ügynökségre, hanem csak kettőnkre.

Még most is beleborzongok, ha visszagondolok a történtekre. Elcsodálkozom magamon, hogy annyi együtt töltött "év" után, semmit sem vettem észre. Nem figyeltem rád, megszoktalak, olyan voltál, mint a napkelte, olyan természetesnek vettelek, hogy ott vagy, beszélünk, végezzük a dolgunkat, este elköszönünk, reggel újra találkozunk. Ez az ügy sem indult másképp, mint a többi. Mégis, ahogy egyre inkább belebonyolódtunk, úgy kezdett el bennem valami rossz előérzet motoszkálni. Látszólag, semmi változás nem volt benned, de néha, ahogy rámnéztél, ahogy odavetettél egy-egy szót, valami nyugtalanított. Éreztem, hogy valami dúlja a lelkedet, de nem tudtam kiszedni belőled, hogy mi bajod lehet. Mint mindig, most is ügyesen kikerülted a kérdéseimet. Igaz, soha nem is volt olyan bizalmas viszony köztünk, hogy komoly kérdéseket tehettem volna fel neked. A nyugtalanság már olyan erős volt bennem, hogy most az egyszer nem hagytam magam és feltettem a kérdést:
Scully, hová mégy ? Tudod, mit csinálsz ?
Megfordultál, a szemembe néztél és tompa vörös fény gyúlt ki a szemedben.
Abban a pillanatban, jeges félelem szorította marokba a szívemet. Éreztem, hogy ez már nem te vagy, hanem a benned lakozó démon. És éreztem, hogy el foglak veszíteni, talán örökre.
Ne kérdezz - mondtad, suttogva - Nem rád tartozik. Néztelek, nem tudtam megszólalni. A vörös fény, lassan elhalványult, mintha újra a régi Scully állt volna velem szemben.
De Scully - próbáltam mondani - mégis, hallgass meg, nem mindegy nekem, hogy mi történik veled. Csak néztél és a tompa, vörös szikrák felparázslottak a szemedben.
Meghallgattalak - mondtad - és most menj! Majd holnap!
Nem tudom, mi ütött belém, de lázadtam ez ellen. Elegem volt. Scully, a hűvös, nyugodt, elegánsan távolságottartó, a megközelíthetetlen, mindig fensőbbséges. Aki mindig tudja, mit csinál, még akkor is amikor nem tudja. Akinek mindig igaza van. Aki semmilyen felsőbbséget nem ismer el, nem tűr el maga felett. Aki úgy érzi, hogy mindenkinek őt kell szolgálnia. Akinek mindig igaza van, még akkor is, ha nincs. Aki nem tudja, hogy mit akar, de azt nagyon. Már "évek" óta fojtogatott ez az érzés, ez a reménytelen kűzdelem. Annyire szerettem volna tenni valamit érted és te látszólag el is fogadtad ezt, de most már rájöttem, amint megláttam a vörös fényt a szemedben, hogy nem tehetek érted semmit. Te már nem Scully vagy, nem Scully beszél hozzám, nem Scully néz rám, hanem a DÉMON. Éreztem, hogy én, itt és most, már semmit nem tehetek. Hírtelen, nagyon elfáradtam. Jó, Scully - mondtam - most ez egyszer, nem lesz holnap. Megfordultam és elmentem. Nem mertem visszanézni, nem akartam újra látni amint a démon kinéz a szemedből. Befogtam a fülemet, nem akartam hallani a mély, zúgó hangot, a démon hangját. Beteget jelentettem. Aztán, később hallottam, hogy te is gyengélkedsz. A Főnök, nem szívesen adta meg a címedet, azt hiszem, még mindig gyanakszik.

Még lábadozom, figyelem magam minden nap a tükörben. Mintha már nem csillogna a szemem annyira a láztól. A szívem dobogása is elcsitulni látszik. A láztól már nem annyira cserepes az ajkam. De nem szeretek a tükörbe nézni. A láthatatlan szobrász új ráncokat vésett az arcomra. Az arcom, mint a hamu. A szemem, üres, tétova.

És minden reggel félek, hogy én is meglátom a szememben a tompa vörös fényt.

Yours, sincerely:

Fox Mulder
George Washington
Mental Health State Center

American Pie

A long long time ago
I can still remember
How that music used to make me smile
And I knew if I had my chance
That I could make those people dance
And maybe they’d be happy for a while
But January made me shiver
………
Something touched me deep inside
The day the music died

So… Bye, bye Miss American Pie
Drove my Chevy to the levee but the levee was dry
And them good ole boys were drinking whiskey and rye
Singing this’ll be the day that I die
This’ll be the day that I die

SETI


S
earch for ExtraTerrestrial Intelligence

Vajon egyedül vagyunk-e a világ-
egyetemben ?

Próbálunk erre a kérdésre tudományos módszerekkel válaszolni, bár az eddigi megközelítések inkább mondhatók spekulatívnak, mint megbízhatónak. De reménykedünk, mert nem jó egyedül lenni. A SETI program rádiólokátorai most már évek óta kutatják a világűrt, hallgatják és dekódolják a mindenünnen érkező rádiójeleket, az értelem jeleit kutatva bennük. Pedig van-e értelme ? A legközelebbi csillag négy fényévre van tőlünk. Szűkebb környezetünkben nem sok csillag van, a galaxisunk "külvárosában" lakozunk, gyéren "lakott" vidék ez :mrgreen:
A galaxis átmérője 100,000 fényév. 50,000 év telik el, míg a fény, a galaxis középpontjából elér hozzánk. Szinte tilos feltenni a kérdést, hogy van-e így értelme értelmes rádióüzenetek után kutatni. Hiszen mire megérkezik egy értelmes lények által leadott üzenet, az eltelt idő alatt, a küldó civilizáció már ezerszer elpusztulhatott. Mégis keresünk, reménykedünk.

Én is kerestem, kutattam. Meg is találtam az én csillagomat. Elérhetetlen számomra, térben és időben. Mégis, konok makacssággal, küldöm ki a rádiójeleimet. Tíz év múlva, húsz év múlva, harminc-negyven év múlva, talán célbaérnek. Talán megfejtik őket, talán már nem lesz érdekes és félredobják, mint elavult informáciőt.

Tíz, húsz, harminc-negyven év múlva, megérkeznek a jelek a távolból, megállapítják, hogy itt valamikor létezett egy csillag. létezett egy értelem, amely felhívást sugárzott. Majd felvillant és elsötétült.

Nincs többé.

Tender - concluded :D

A "No, majd éppen veled" jeligéjű, kedves olvasónk, ellenállhatatlan unszolásának engedve, a tendert befejezettnek és eredményesnek nyílvánítom. :bluegrin: :bluegrin: :bluegrin:
Öööö…. a kivitelezés részletei nem publikusak, hihihi :mrgreen:

Tender :)

Prototype
Code named: Virag
Sorozatgyártásra várok jelenkezőket :bluegrin:

Etűd

Szerelem ? Élet ? Halál ?

Sokszor előfordul velem, hogy valami megragadja a képzeletemet és nem hagy nyugodni. Szívós kitartással, sokszor értelmetlenül, minden mást félretéve, mint egy véreb, addig kajtatok azután a bizonyos valami után, míg meg nem találom, vagy meg nem bizonyosodom róla, hogy itt és most, nem elérhető.

Valamiért eszembejutott egy régi rajzfilm, amiben egy szobrász farag kőből egy alakot. Egyszer csak megelevenedik a szobor, szintén vésőt, kalapácsot ragad és egy mély ráncot vés a szobrász arcára. És elkezdődik a kűzdelem. Ahogy formálódik a szobor, a szobrász keze nyomán, úgy "formálódik" a szobrász, a szobor keze nyomán.
A végén elkészül a szobor, egy csodaszép női alak és "elkészül" a szobrász is, tehetetlen, ezer ránccal tarkított, öreg, nagyon öreg ember, aki elért az élete útjának a végére.

Annak idején, a mozikban, a főfilm előtt mindig egy negyed- félórás blokkban, ilyen rajzfilmek és a Filmhíradó ment. Ezek az alig egynéhány perces kis rajzfilmek néha igen terhesek voltak, igen komoly mondanivalókkal, mint a fent említett darab is.

Igen súlyos mondanivaló van ebben a kis filmben is. Illetve, nem is súlyos, hanem megrendítő. Az ember, egész életét eltölti, hogy valamit alkosson, valami maradandót, valami szépet és mire ezt eléri, megöregszik, vége az életének. Egy másik síkon lehet úgy is értelmezni, hogy az "alkotásában", a gyermekében, felépíti az "életművét", ami az "életébe kerül", a sorsa beteljesedik, meghal és az "alkotás", a "gyermek", diadalmasan átveszi a "szülője" helyét, akit tulajdonképpen "megölt".

Öröm, Harc, Szomorúság, Belenyugvás, Elfogadás, Öröm.

Nem tudom, hogy jutott eszembe éppen ez a film - mint oly sok dologról nem tudom, miért jutnak mostanában eszembe - talán szeretnék én is konklúzióra jutni magammal, az életemmel. És most kapkodok, előkaparok mindent az emlékezetem tárházából, és talán utólag, próbálom és is "megfaragni" magam. Vagy rájönni, hogy én miért "öregedtem" meg és ki vagy mi tett "öreggé".

Nagyon kevés nyomon tudtam elindulni. Most sem vagyok benne biztos, hogy jól azonosítottam a filmet:

Jankovics Marcell: A küzdők (1977, 3p) Cannes, Arany Pálma díj

Ha tévednék, javítson ki valaki.

A keresgélés közben, jutottam az alábbi oldalra, ahol az utalást találtam és annyira elszórakoztatott az alábbi részlet, hogy nem tudom megállni, hogy ne idézzem és ne fűzzek hozzá néhány gondolatot.

Szemelvény

Forrás: http://www.litera.hu/haddszoljon/1731/

overblue

Szerelmes dal

Szegeket sikítok, szegfűt
Üvöltök fényből bálványt
Röhögök napot az égre
Rothadok térből szivárványt
Egérré gyúrom az istent
Almába ácsolok várost
Lehelek betonból csiklót
Igézek vakondból Pharost
Zenitre köpöm a kozmoszt
Mosolyból préselek kardot
Uránná ritkítok bombát
Suttogok csendből kalandot

———————————————————-

1.
Kriptomán
2004.01.23. 19:46

Valami rokonságot vélek felfedezni:
"…
Bóbita, Bóbita játszik,
Szárnyat igéz a malacra,
Ráül, igér neki csókot,
Röpteti és kikacagja."

De azért betonból csiklót lehelni… nem rossz. :-)

———————————————————-

2.
NIM
2004.01.24. 16:53

Végre felesel egymással a cím és a vers.

A literán ez ráadásul még jól ki is aknázható: az ember szerelmes dalra kattint és válaszul acélbetétes bakanccsal rúgják pofán. Szerelmesen.

Nem nyammognék most a témán, hogy miféle érzelmek gejzírjei fakadhatnak a szerelemből, főleg mert az említett attak után alig maradt ép fogam, inkább kellő alázattal az alkotásra emelem kritikusi pillantásom.

Jó kis darabos alkotás, nyilvánvalóan nem véletlenül lett ilyen, ez a koncepció kérem tisztelettel.

Harcol a szobrász az anyaggal (apropó, a minap láttam Jankovics Marcell "Küzdők" c. animációs filmjét, rokon alkotás, a csikorgó és kalapáló fémes hangok akár e vers soundtrackjéül is szolgálhatnának),

dühből dolgozik, csupa-csupa dinamika, nekifeszülés a vers, csupa verejtékszagú ige, csupa recsegő és dübörgő főnév. Csupa alany-állítmány-tárgy viszony. Koherens. A semmiből indul, a végére sajnos lecsendesedik (suttog), amit azért érzek problémásnak, mert az egész inkább félbeharapottnak tűnik, mint befejezettnek. Már csak azért is, mert ilyesmit befejezni nemigen lehet (istennek hála).

Mindenesetre ha itt megállok és elnézegetem, otrombaságában is kereknek hat, kerekségében meg otrombának.

Ha nő volnék nem tetszene, de izgatna.

Viszont ha nem állok meg itt, azt csak azért teszem, mert itt ez a szerintem tök felesleges költői vircsaft (bocs, hogy lelövöm a poént), nicsak, a kezdőbetűk szürrealizmussá állnak össze. Ha még Szidóniává állnának, vagy Szerénává, akkor azt mondom oké, nem lehet mindenki Ágnesekbe meg Máriákba szerelmes. Mármost felteszem, a szó volt előbb, nem a vers. Ebből viszont az következik, hogy a szerző minden ponton adott bötűvel kezdődő szót kellett találjon. (Aki még nem írt ilyesmit, az tegye föl a kezét.) Ez sajnos elég csúnyán kidomborítja azt, amit nem kéne: egy-egy kép önkényességét és/vagy keresettségét. Ami egyébként fel sem tűnne, vagy ha mégis, hát zavarólag biztosan nem hatna.
A kérdés tehát a következő. Én vagyok csak balszerencsés, hogy szemet szúrt ez a kis részlet (nem tehetek róla, kényszeresen összeolvasom minden vers sorainak kezdőbetűit, sosem lehet tudni, hátha valaki épp nekem vall szerelmet), vagy a kis részlet egy apró melléfogás? Én a vers érdekében az utóbbira voksolok.

————————————————–

3.
overblue
2004.01.24. 18:19

Bevallom teljesen véletlen a betűk olvasata…Ó jajj…ez fátum! No dehát ne hagyjuk, hogy ez mezavarja azt a gyógyító folyamatot, amit a vers a lélekre gyakorol. Egyetértve azzal, hogy kicsit lekornyad a pénisze a végén, módosítottam:

Szerelmes dal

Szegeket sikítok, szegfűt
Üvöltök fényből bálványt
Röhögök napot az égre
Rothadok térből szivárványt
Egérré gyúrom az istent
Almába ácsolok várost
Lehelek betonból csiklót
Igézek vakondból Pharost
Zenitre köpöm a kozmoszt
Mosolyból préselek kardot
Uránná ritkítok bombát
Spermából hörgök egy lantot

———————————————

Először is, nagyon jó érzés volt olvasni, mert lehet a humort érezni benne.
Maga a vers, szerintem pocsék :mrgreen: , de talán nem haragszik meg a szerző érte, meg tudom érteni az érzelmet, ami vezette a tollát.

Szóval, a vers rossz, bár kedves. A kritikák is kedvesek. És szellemesek.
Valamikor volt a Művészet című folyóirat, amit - azonkívül, hogy szeretem a képzőművészetet - csak azért vettem meg, mert csodaszép képek voltak benne és baromira élveztem az "elmeháborodottság" kategóriáját súroló "műkritikákat". Ennek a "paródiáját" véltem felfedezni a kiemelt részben és ez nagyon jó érzéssel töltött el, hogy az emberek még képesek játszani, intelligensen, okosan és nem sértődnek meg.

Overblue a szerelemről akart írni, ami láthatóan úgy feszítette belülről, hogy csak ilyen "bombasztikus" úton tudta kifejezni. El tudom fogadni és meg tudom érteni a "megközelítését", hisz magam is annyiszor éreztem már hasonlót.
Az én megközelítésem más volt, bár egész életemben egyszer vetemedtem versírásra, akkor is egy éjszaka írtam négy verset és kimondottam vigyáztam, hogy hűvös, visszafogott, szenvtelen legyek. Nem tudom, hogy mennyire jók a versek, valószínúleg nem nagyon, de nekem még most is tetszenek, több mint tíz év távlatából. Igaz, egyre több hibát fedezek fel bennük :bluegrin: Sokkal később és itt ebben a blogban, prózában tettem kísérletet arra, hogy a szerelemről írjak. Nem tudom milyen eredménnyel, ami az irodalmi szinvonalat illeti, de nekem jólesett leírni ezeket és talán megnyugvást is adtak. Régebben, erre nem volt módom, vagy eszembe sem jutott, hogy valami formát adjak az érzéseimnek.

Amíg érzés van az emberben, valamilyen módon, mindig megpróbál kifejezést adni neki. Kinek mihez van tehetsége, képessége. Van aki verset ír, könyvet, van aki énekel, hegedűn, gitáron zengi el szerelmét, bánatát.

Van aki csak szeret, mert semmi máshoz nincs tehetsége.

A Way To Eternity

Star Prince

Még 2002-ben, valahol, talán a Slashdot-on, találkoztam egy hírrel.

A japánok kiküldenek egy űrszondát egy piciny aszteroidára (Asteroid 1998SF36), ahol az leszáll, elemzéseket végez, mintákat vesz és a mintákkal visszatér majd a Földre. Ebben, idáig semmi meglepő nincs, annál érdekesebb volt a bejelentés, hogy magával visz egy alumínium fóliát, rajta egymillió ember nevével. Kérték a jelentkezéseket az egész világról. Jelentkeztem és rövidesen meg is kaptam a visszaigazolást, hogy regisztráltak. Pár nappal ezelőtt, már nem is emlékszem hol vagy hogyan, de újra előkerült a misszió. Rövid keresés után, megtaláltam a projekt website-ját.

Ez év közepén, a szonda célba ér a “Star Prince” névre keresztelt aszteroidán, ledobja az alumínium fóliát, rajta az én nevemmel. is. Nem tudom a távolságot, mindenesetre nem lehet közel, ha három évig tart az odaút. Pár millió kilométer. A szonda 2007-ben ér vissza a Földre.

Nem egy nagy dolog, talán egy kicsit komolytalan is, de azért beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a “majdnem” örökkévalóságig ott fog keringeni az űr sötétjében egy kis kődarab az én nevemmel, talán még akkor is, amikor a Föld eltünik, a Nap kihül.

Rólam nem is beszélve :bluegrin:

A misszió honlapja

Horoszkóp

Rák

Mivel feláldozza magát gyermekeiért és partneréért, úgy érzi, hogy tulajdonosi jogai vannak felettük. Valószínűleg attól tart, hogy ha kiengedi látóköréből szeretteit, akkor azok elhagyják önt.
Meg kell tanulnia elengedni az embereket. :cry:

NEM :bluegrin:
Azér se ! :mrgreen:

Tükör - Andrej Tarkovszkij

Andrej Tarkovszkij a XX. század egyik legnagyobb és legkülönlegesebb filmkészítője.
Kevés filmet csinált és cselekmény se nagyon volt bennük. Mégis, az emberek a moziban, néma csendben figyeltek hosszú perceken keresztűl egy-egy képet.

Mert Tarkovszkij minden képe, egy költemény volt.
(Best viewed with Green style)

Dried Flowers

Előbb-utóbb ki kell dobnom őket, maradjon itt belőlük valami :)

Grinci - közkívánatra :)

Átértem, basszátok meg :)

2005

Kicsit nyögvenyelősen, kicsit kényszeredetten, kicsit erőltetetten, de átértem én is, meg a ganyé haverom is, az új évbe. Ez az állat most U2-t hallgat olyan hangerővel, ami még nekem is sok. De hagyom, legyen neki is egyszer jó napja.

Elmentem végre fürödni és borotválkozni.
Mindig szerettem fürdeni, zuhanyozni, mert utánna mindig tisztának éreztem magam.
Nagy ügy, mondhatjátok, ezzel mindenki így van, ezért csinálják.
Hát igen, de nekem még külön feszültségoldó volt mindig a zuhanyozás.
Így hát most is, kénytelen-kelletlen, egy kicsit jobban érzem magam, mint a valóságban lennem kellene. Ragadjuk hát meg a szerencsés pillanatot és ne kezdjük okádással az új évet.

Bár a ganyé haveromat azért jól fejbe tudnám baszni, a U2 miatt. Amúgy se szeretem, most meg úgy bőgeti, hogy alig bírok koncentrálni. Pedig szeretnék, mert szeretném megadni magamnak a hangütést az új évre.

Milyen legyen ?
Milyen legyek én ?
Mi legyen a régi életemmel ?
Mi legyen a barátaimmal ?
Kit tartsak meg, kit engedjek el ?
Ki fog engem eldobni, vagy elengedni ?
Hogyan éljem meg ?

Változások lesznek.
Változások “beyond my control due to circumstances”
Változások “under my control”
Változások, amiket akarok,
Változások, amiket nem akarok,
De lesznek.

Itt állok az új év küszöbén, tanácstalanul, egy kicsit ijedten, mert nem tudom mi fog történni, csak azt, hogy megint történni fognak dolgok. Szeretnék elébemenni a történéseknek, hogy érezzem van szabad akaratom.

Adjátok vissza a szabadságomat!

Adj király katonát!
Nem adok!
Ha nem adsz szakítok!

Körben áll egy kislányka,
Lássuk ki lesz a párja!

Hegyek-völgyek között,
Zakatol a vonat.
Én a legszebb lányok közül,
Téged választalak!

Amíg gyerek volt az ember, minden olyan egyszerű volt.

Ki vigyen át?

2004

Zavarban vagyok.

Ez az év megint a forradalom éve volt.

Az én számomra.

És nem tudom, hogy én voltam-e forradalom bárki számára is?

Próbálom szavakba önteni amit érzek, de nem igazán sikerül.
Mindent bombasztikusnak, vagy banálisnak érzek.
Az egész életem összes ellentmondása, mintha egyszerre próbálna önkifejezést nyerni ebben a pillanatban.

Dühöngök, mert ….
Szeretnék üzenni.
Szeretnék kinyilatkoztatást tenni.
Szeretnék mindent megmagyarázni.
Szeretnék mindent elrendezni.
Szeretnék befejezni dolgokat és szeretnék elkezdeni.
Szeretnék tisztázni dolgokat magammal és másokkal.
Szeretnék egy világos utat felvázolni magamnak.
Szeretnék segíteni magamon és szeretnék segíteni másokon.

És szeretnék ….

SZERETNÉK!

Félek, hogy kiüresedik minden szó, minden mondat.
Félek, hogy visszaélek azzal, amit mások már elmondtak.
Az életről, a halálról, a szerelemről.

Kérdezem, ki visz át engem a túlsó partra, a fogai közt?
Kérdezem, kit vigyek át a fogaim közt a túlsó partra?

És elfog a bizonytalanság, a kétség, a félelem.

Eszembejut egy régi film címe: “Vadul, vagy engedékenyen”.
Nem emlékszem már a történetre, csak arra, hogy fiatalokról szólt.
És arra, hogy már akkor is megragadott az ebben rejlő ellentmondás.
Vadul, vagy engedékenyen?
Hogyan éljünk?
Vadul, vagy engedékenyen?

Vadul szeretnék élni, de ez most már talán késő.

Mégis, ebben az évben úgy viselkedtem, mint aki vadul él.
És baromira élveztem.
Más, nem tudom, hogy élvezte-e.
És igazából, én sem tudom, hogy megérte-e.

De, ezen már késő gondolkozni, megtörtént.
És ami megtörtént, azt el kell fogadni.

Elbotlunk, felállunk és fogcsikorgatva megyünk tovább.
Hogy hová megyünk, nem tudjuk, de megyünk tovább, mert menni kell.

Menni, vagy meghalni ….

Szelíd Mámor!
Te vigyél át!

Majd meglátjuk, a túlsó parton várnak-e.

Szerelmek - félszerelmek - 3

Bea

A Beáta latin eredetű név, Szűz Mária Boldogságos melléknevéből származik. Jelentése boldog

A “Szerelmek” sorozatban, most elérkeztem az utolsó, vagy az utolsó előtti állomáshoz. Most még nem tudom, hogy melyikhez. Még nem döntöttem el, mert a Jelen most is különleges.

Már túl voltam a nehezén az előző szerelemből fakadó nyomorúságnak, amikor, mintha a sors büntetése lett volna, a betegség gyürt maga alá. Ekkor történt az a kis epizód, amit előző havi, “Arcok” című bejegyzésemben már leírtam, ezért itt nem ismétlem meg, pedig talán annak is itt lehetne a helye. “Nemhivatalosan”, azt is a “félszerelmek” közé sorolom valahol.

Majdnem egy éven keresztül jártam orvostól-orvosig, rendelőtől-kórházig. Végül, megint ott kötöttem ki, ahol gyermekkoromban elkezdtem. Mindenre emlékeztem, csak azok a régi orvosok és ápolónők nem voltak többé. Valahogyan, otthon éreztem magam itt. Teljesen felborult az életrendem. Mindennap délelőtt a klinikán voltam, délután bennmaradtam dolgozni estig. Nagyon kellemes volt, nyugalom volt már késő délután, ez nagyon megtetszett nekem.

Több orvos kezén megfordultam, mígnem Bea vett kezelésbe. Magas, telt nő volt, platinaszőke hajjal. Rögtön megtetszett nekem. Bizalmat ébresztett bennem, az orvosok amúgy is általában, de ha csinos az orvos, akkor meg pláne. Nyugodt volt, magabiztos, fensőbbséges. Királynői. Nagyon elhúzódott a kezelésem, úgyhogy elég sokat találkoztunk. Elnézegettem, hogy milyen figyelmesen és nagy alapossággal “munkálkodik” rajtam, úgy éreztem, hogy “kűzd” értem. Ez valószínleg így is volt, hogy most szakmai presztízsből, vagy esetleg kedvelt is engem ? Azt hiszem igen.

Nem tudom, hogy bevetettem-e valamit, de jól éreztem magam vele. Szerettem, ahogy megérint és elvacakol rajtam. Talán megint azok a fránya feromonok dolgoztak, de azt hiszem mind a ketten éreztük, hogy vonzódunk egymáshoz. Ténferegtem a váróteremben és vártam, hogy megjöjjön végre. És amikor megérkezett, akkor figyeltem és láttam, hogy elpirul egy kicsit amikor észrevett és elfordítja a fejét. Na, akkor én is nagyon boldog voltam. Amikor végre behívtak, hetykén ültem be a székbe és “átadtam” magam neki, teljes bizalommal. Mindennap kötést cserélt rajtam. Mikor végzett a kötözéssel, utánna mindig megigazgatta a hajamat a kötés alatt-felett és akkor megintcsak dobogott egy kicsit a szívem. Néha hoztam neki virágot. Olyan volt már, mintha együtt jártunk volna. Pedig csak én jártam hozzá. Kezelésre. Akárhogy is, én nagyon-nagyon boldog voltam. Gyüjtöttem magamban az apró jeleket, ami azt bizonyította, hogy nem vagyok számára közömbös. Valóban voltak ilyenek. A boldogságom meg is látszott rajtam. Valahol tudtam, hogy ebből úgysem lesz semmi, úgysem lehet semmi és az esélytelenek nyugalmával játszhattam el végre a férfit. És eljött a nap, amitől rettegtem, Bea azt mondta, hogy többé már nem kell jönnöm. Nevetve újságoltam mindenkinek, hogy szakítottunk a Beával. Azt mondta, hogy többet ne jöjjek. Nevettem, de közben belülről egy kicsit sirdogáltam. Még nagyon sokáig szerettem volna beteg lenni, hogy megint ott ülhessek, érezzem, ahogy kezével megigazgatja az hajfürtjeimet és lássam az enyhe pírt az arcán, amikor észrevesz. Később még tettem egy-két tétova kísérletet, hogy tartsam vele a kapcsolatot, de minden különösebb meggyőződés nélkül. Túl sok minden választott el minket.

Mégsem fájt az egész, mert hosszú hónapokon keresztül boldognak éreztem magam vele, mert úgy éreztem, hogy csak velem foglalkozik és egy kicsit talán szeret is engem.

Szerelmek - VII.

Z.

Megint csak kódnevet használok, az azonosíthatóság legkisebb esélyét is elkerülendő.

Z. miatt zavarban vagyok egy kicsit. Azt hiszem ez volt az egyetlen olyan szerelem, amit szégyellek és amiért nagyon haragszok magamra. Az intenzitása ugyanolyan nagy volt mint az előzőeké és talán az egyik volt, ami a legjobban megviselt, de ez már inkább a kor miatt volt talán, a düh és a csalódottság miatt, amit magam miatt éreztem.

Z. is különleges volt. Az egykori távol-keleti szovjet köztársaságok egyikéből származott. Hogyan került a látókörömbe és mit csinált, ez a történetem szempontjából lényegtelen.
Kezdetektől fogva megvolt a vonzódás bennem az orientális típusú nők iránt. Az első alkalommal, hogy megláttam, már reklamáltam, hogy miért nem mutatták még be nekem. Nem voltak most sem különösebb szándékaim, csak egyszerűen tetszett és érdekelt. Úgy vettem észre, hogy egy kicsit Hamupipőke, hogy durván és lekezelően bánnak vele egyesek. Hogy rasszizmusból-e, vagy csak az emberi lélek titokzatos játékai miatt, ezt nehéz eldönteni, de talán az utóbbiról lehetett szó. Ezért egy kicsit a “pártfogásomba” vettem, igyekeztem kedves lenni hozzá és segítőkész. Talán már nem is meglepő, hogy egy idő után azon kaptam magam, hogy megint szerelmes vagyok.

Folyamatában már nem is nagyon tudom reprodukálni a történteket, leginkább utólagos “restauráció” alapján számolok be az eseményekről, vagy inkább “nem-eseményekről”.
Talán először tudatosult bennem egy kicsit a korom, de még nem éreztem ezt nagy problémának. Z., úgy 26 éves lehetett, de nehéz volt behatárolni. A keleti típusokat amúgy is nehéz ilyen szempontból megítélni, talán a szokatlan vonások miatt is. A saját rasszában talán nem is volt különösebben szép, de európai szemmel mindenféleképpen szép, titokzatos és izgató volt. Azt hiszem, elég esetlenül udvarolgattam neki. A viselkedése nem volt sem elutasító, sem beleegyező, igaz, én sem voltam, lehengerlően rámenős. És ahogy mondtam, meglehetősen bizonytalan is voltam, de szerelmesnek, nagyon szerelmes.
Volt neki barátja, de egyszer csak összejött valakivel. Nem tartott sokáig, de felbolydította a kedélyeket. Attól kezdve, mintha mindenki észrevette volna és némileg meredt szemekkel figyeltem - talán, ha nem vagyok érintett, még jól is szórakoztam volna az egészen - ahogy sorba állnak a jelentkezők és lefolytatják a maguk kis és végülis kudarcba fulladó románcát. Mindez jó táptalaja volt a féltékenységemnek, úgyhogy volt szenvednivalóm bőven. Hosszan elhúzódott az “agónia”, majdnem két évig. Közben végigjártam a poklok poklát. Amennyire szerelmes voltam, annyira nem lehetett idővel nem észrevenni, hogy Z. mint olyan, mint személyiség, vagy egyéniség, tulajdonképpen nem is létezett. Mindig arra kezdett hasonlítani viselkedésben, modorában, aki felé éppen fordult a figyelme. Lassan, már kezdték tükörnek hívni egyesek. És elég sokak felé fordult a figyelme. Mindeközben én rettenetesen szenvedtem és rettenetesen haragudtam magamra, mert rájöttem én is közben arra, hogy nem tudom, hogy most mit szeretek, kit szeretek, mert ebben a nőben nincs semmi. Az égegyadta világon semmi. Olyan mint egy üres héj - nagyon csinos héj, ezt el kell ismerni - de semmi, semmi nincs benne, ami az eddigiekben megvolt, valami apró varázs, valami egyedi, valami megkapó, valami, akármi, ami elbűvöli az embert. Ekkor már szinte egyértelművé vált számomra, hogy igazából, mindig is önmagában éltem meg a szerelmet mint a kémiai vegyületek elszabadult tébolyát és csak kevés köze volt a szerelem éppen adott “tárgyához”. Hiába szégyelltem magam és hiába voltam rettenetesen dühös magamra, nem tudtam egyszerűen túltenni magamat a “szerelmen”. Majd egy álló éven keresztűl, minden este 10-11 órakor kimentem az utcára és éjfélig, éjfél után egy-két óráig sétáltam a környező útcákban, magamban angolul beszélgettem az Ausztráliában élő unokahugommal. Róla beszéltem, a szerelemről és vitatkoztam vele és magammal, az egész világgal. A dolgok aztán csak történtek körülöttem. Amennyire elveszett és szerény volt Z. a kezdetekben, a végén már-már kalandornői manővereket hajtott végre, komoly pénzügyi és egyéb zűrzavarok után, távoznia kellett. Hosszú hónapokig tartott még a “szanálása”, sok embernek okozva fejfájást és anyagi veszteséget. Én még viszonylag “olcsón” megúsztam, igaz az anyagi lehetőségeim sem adtak erre lehetőséget. Mindenesetre a történet már mellettem ment el, nekem nem sok közöm volt hozzá. Nagyon-nagyon nehezen keveredtem ki belőle és észrevettem, hogy fizikailag is nagyon megviselt a dolog. Elborzadtam, amikor a tükörbe néztem, azóta se szeretek nagyon a tükörbe nézni, talán még a borotválkozást is - tudat alatt - ezért csökkentettem le egy-két heti időre.

Nagyon dühös, mérges és csalódott voltam, hogy elvesztegettem két évet valaki miatt, akiben, utólag visszagondolva semmi olyat nem találtam, amivel ezt meg tudtam volna indokolni.

Szerelmek - félszerelmek - 2

Beus

Beáta, latin eredetű név. Jelentése: “boldog”. Szűz Mária Bodogságos melléknevének a latin megfelelőjéből származik. Becézés: Bea, Beus, Beácska, Beuska, Betti. Ritka.

Beus, azon ritka nők, vagy inkább lányok - hisz még nagyon fiatal volt - közé tartozott, akit kedveltem és tiszteltem, mert okos volt. Nem kell itt valami elsöprő intelligenciára vagy műveltségre gondolni, egyszerűen, hétköznapi módon és megdöbbentően okos volt. Én tanítottam be különféle számítógépes programokra és soha-soha semmi problémám nem volt vele ezzel kapcsolatban. Elsőre abszolvált mindent.

Nem volt különösebben csinos, de a popsija, az valami fantasztikus volt. Egyszer, már a kocsiban ültünk a kollégámmal, amikor Beus elhúzott valamerre, kiabáltunk neki valami huncutságot. Oldalt felvágott köpenyféle volt rajta, előrehajolt, fellibbentette a köpenyt hátul és bemutatta nekünk azt a csodálatos részét, jelezve, hogy mit csinálhatunk neki. Bőgtünk a gyönyörűségtől mint a vadszamarak :mrgreen:

Ilyen kis évődésektől eltekintve, semmi különös nem volt köztünk, természetes volt minden, jól megvoltunk egymással és nekem titkos örömöm volt, hogy itt van egy csaj és nem érzek iránta barátságon kívűl semmit és nem is titkolt örömöm volt, hogy találkoztam végre valakivel, akivel öröm volt dolgozni és nem kellett baltával a fejébe verni a számítástechnikát. Egyszer össze is kaptunk. Éppen vegetáriánus korszakban volt és ledögevőzött minket, amiért keményen lehordtam. De ez is csak egy múló pillanat volt, nem befolyásolta a jó viszonyunkat. Egy srác udvarolt neki, tőlem kért tanácsot, véleményt, hogyan álljon a dologhoz, ez is nagyon tetszett nekem. Volt egy kis karikatúrafüzetem Garfieldről, megmutattam neki. Azt mondta, neki az tetszik Garfield-ben, hogy olyan önző.
Ez akkor nagyon meglepett és rögtön még jobban a szívembe zártam Beust, mert őszintének találtam. Úgy érzem, hogy tőle tanultam meg becsülni az egészséges önzést.

Aztán végetért a munka, mindenki ment amerre látott. A véletlen úgy hozta, hogy kollégiális kapcsolaton keresztül, Beussal is volt alkalmam a későbbiekben találkozni néhányszor. Teljesen ártatlanul cseréltünk email címet és meg is kezdődött a levelezés.
Ugyanolyan barátságos módon folytattuk, ahogy abbahagytuk. De bizony, a levelezés intimitása itt már sokkal erősebben befolyásolta a mondanivalónk tartalmát. Kialakult egy személyes csatorna, ahol elmondtam neki, hogy mennyire becsültem az okosságáért és őszinteségéért és most is mennyire becsülöm azért a munkáért amit csinál, mert az is nagyon komoly feladat volt, egy embernek. És hát, bevallom a csodálatos popsiját is gyakran dícsérgettem. A levelezés egy kicsit váratlanul ért véget. Egyszer felcseréltem a címeket, aki megkapta a Beusnak szánt levelet, eléggé zokonvette a dolgot, pedig az egy egészen más történet volt, mondjuk úgy “rokoni” levelezés a világ másik felére. Mindenesetre mindkét kapcsolat szétesett. Beussal kapcsolatban voltak lelkismeretfurdalásaim, hisz annak idején még én kommendáltam neki azt a srácot, akiről a véleményemet kérdezte. Talán ez is közrejátszott benne, hogy felhagytam a vele való levelezéssel. Ő, nem tudom, hogy mit gondolt az egészről, ez már talán soha nem derül ki, hacsak az élet megint össze nem hoz bennünket. Nem sokkal később, elmondták, hogy ottagyta a srácot egy ötvenéves fickóért.
Kellemetlen volt számomra a dolog, mert a srác családjával bizonyos, rendszeres kapcsolatban voltam, sohasem voltam benne biztos, hogy tudtak-e a mi kis “viszonyunkról”, vagy milyen szerepem volt abban, hogy a dolgok így alakultak. Egyszer láttam valakit a munkahelyem környéki villamosmegállóban, aki nagyon hasonlított rá és furcsán nézett rám, nem merem feltételezni, hogy ő volt, lehet, csak a rossz lelkiismeretem űzött velem tréfát.

Mindezek ellenére, most is ugyanúgy kedvelem Beust és nagyon nagy szeretettel gondolok rá és néha álmodo(zo)k is róla, mert vele el tudtam volna képzelni egy nyugodt, kiegyensúlyozott életet.

Egy okos nő, okos fenékkel. Kell ennél több ? :mrgreen:

Powered by WordPress Filed under: Kassad — admin @ 4:46 pm — Next Post » — Title: — The End — Date: —2005-2-6—Comments (0)