Editorial:
Félszemmel a tévére sandítok.
Valami film megy, Hajótöröttek a címe. Gyönyörű tengeren, gyönyörű vitorlás yacht, gyönyörű emberek (beautiful people).
Nemrég kezdődhetett. A kapitány köszönti az utasokat, azok meg őt. Mindenki kezében koktélospohár. Hosszú, keskeny poharak, egyharmadig töltve, a karimára tűzve egy eper, vagy valami hasonló, kis napernyővel, vagy mi a szarral. Minden ragyog, a nap, az emberek, a tenger. Minden olyan előkelő.
Méla rosszindulattal figyelem őket.
Vajon, hogy fogják meginni a koktélt ? Ki fogják-e szúrni a szemüket azzal a biszbasszal, vagy leveszik, vagy mi az isten lesz ? Ide mennek, oda mennek, beszélgetnek, partnert váltanak.
Szorongatják azt a kurva poharat, egyik kezükből átteszik a másikba, de egyik sem iszik belőle.
Majd képvágás.
A kurva életbe 
Most már sose fogom megtudni, hogy mit csinálnak azzal a kurva díszítéssel.
Mindig is idegesítettek a gazdag emberek ilyen-olyan rituáléi.
Lehet mondani, hogy a szegény ember vagy a paraszt idegessége, de akkor is. Jó, tudom, hogy le kell venni a díszítést, mert másképp nem lehet meginni azt a szart, de akkor is idegesítő, hogy csak sétálnak vele és nem csinálnak semmit. Mintha csak az lenne a célja az egésznek, hogy megmutassák, na lássad paraszt, így élnek a gazdag emberek. Ha meginnák, azt mondanám, hogy volt valami dramaturgiai szerepe, de így valóban csak a fenti következtetés jön át.
Ó, nehogy félreértsen valaki !
Nem haragszom én igazán ezekre a gazdag emberekre, ezekre a herékre
Tudom, hogy mi a világ rendje és amíg nem válik türhetetlenné, addig én sem kezdek forradalmat.
Mindez csak átsuhant a fejemen, mint ahogy az életben számtalanszor átsuhannak a fejünkön hasonló gondolatok, hasonló helyzetekben és látszólag nyomtalanul el is tünnek valahol az emlékezet sötét kamráiban.
Pedig nem. Valahol a titokzatos memóriacellákban mindez felcímkéződik tárolásra kerül és a tudatalattinkban feldolgozásra kerül. És egy nap azt vesszük észre, hogy valamiről határozott vélemény alakult ki bennünk, de nem tudjuk az okát, az odáig elvezető utat.
Az emberi elme állandóan működik, soha nincs üresjárata, még álmunkban is “feldolgozunk”.
Azt hisszük, nem gondolunk semmire, pedig egyszerre rengeteg dolog “fut” az agyunk belsejében.
És csak csodálkozunk rajta, hogy ami száz esetben nem zavart minket, százegyedszer miért tölt el váratlanul, dühhel és rosszindulattal.
Szerintem elég jól sikerült, még a